ahogy kezdődött.....

Nagyon régen, középiskolában volt egy kötelező fakultáció a suliban. Ennek keretében tanultunk fotózni is. A legjobb része az volt, amikor délután a sötét szobában előhívtuk a képeinket, felcsíptettük, majd később megláttuk, mit is alkottunk. A fotózás megmaradt, mindig mindent megörökítettem később is. Végül újra elkezdtem fotózást tanulni.

Mindenhova géppel mentem, így történt, hogy egyik alkalommal kutyasétáltatás közben egy pár őz rohant el előttünk. Gyorsan fényképeztem is őket. A képek- mai szemmel - értékelhetetlenek, de nekem akkor nagyon tetszett.
Állandóan kijárkáltam a mezőre, hátha újra látom őket. Soha többé nem láttuk, de valahol így kezdődött el, innentől csak mentem a mezőre, hátha belebotlok az őzekbe, és újra fotózhatom őket. Ez a reménykedésem kapóra jött a kutyáknak, mert állandóan a mezőn lógtam velük.
Mellette persze alvásidőben, ha Zt épp aludt, akkor virágokat, méhecskéket, bogarakat, esőcseppes barkát, fűszálat -szigorúan eső után, hogy is jutott volna eszembe hogy vízcsepp másképpen is kerülhet arra a fűszálra- fényképezgettem. Ha esett, és elállt, szaladtam kicsit makrózni.
Folyamatosan jártam az erdőket, kutyákkal, gyerekekkel, és a több kilós géppel a nyakamban, hátha belebotlok valami nagyvadba. Ez persze nem történt meg, csak egyszer, amikor 4 fiú egymást túlkiabálva beszélgetett a valkói erdőben. Na akkor több szarvast is láttunk, majdnem le is lehetett fényképezni hátulról, ahogy elsuhan. De csak majdnem. :)
Kijárkáltam Csomádra, autóval cserkelni (próbáltam én gyalogosan is, csak a puskaropogás hangjára kiszaladtam az erdőből).
Hajnalban azért jöttek is az őzek, néha szürkületkor is. Kocsival elhaladva a földúton, ha egy pillanatra megáll az ember, néha egy képet megengedtek. Viszonylag egyszerű, vezetés közben, lassan gurulva lehúzni az ablakot, és fotózni. Amíg az autó gurul, addig csak gondolkoznak, hogy elszaladjanak-e. Ha megáll, akkor rohannak :)
Sok képembe belelóg a visszapillantó, és hát na, egyedül azért ezt nem könnyű kivitelezni. Figyelni is, vezetni is, fotózni is egyszerre.
Ezért egyszer megkértem Balázst, jöjjön el velem.
Megálltunk egy helyen , mert láttam egy őz tükrét, na mondom most én besettenkedek, lefotózom, és de jó lesz.
Nagyon büszke voltam magamra, mutogattam is kifele Balázsnak a nyiladékról, hogy alszik az őz... settenkedtem tovább. Akkor már nagyon büszke voltam, és tudtam, hogy jól meg fogom közelről fotózni az oldalán alvó őzet :) , amikor meglátta a fák közt a lest. Egyből megértettem, hogy az őz már nem fog elfutni. A vadász még viccesen megjegyezte, hogy felállítja nekem, botokkal megtámogatja, és lefotózhatom. Marha jó, gondoltam. Elég csalódott voltam, mivel előtte pár percig már tényleg azt hittem, itt a nagy áttörés, megtanultam olyan csendben közlekedni, amit az őz sem hall meg, és most aztán tuti jó fotóm lesz.
Nem lett.
:)