Az első

Sokat jártam az erdőt-mezőt a kutyákkal jó ideje, a fényképező mindig a nyakamban lógott, és fotóztam játék közben a kutyákat. Az egyik ilyen alkalommal a házunk mellett a mezőn egy velünk sétáló német vizsla kölyök hívta fel a figyelmünket pár őzre. Azonnal kattintgattam, és sikerült az amúgy közel levő, mégis a képen pontszerűnek ható, menekülő őzek hátsójáról néhány képet lőnöm. A képek olyanok, amilyenek, de az élmény óriási volt. Onnantól minden kutyasétán azt szerettem volna, ha látunk őzeket. Kb azt hittem, hogy ez majd mindig így lesz. Aztán mivel nem lett, tudatosan kezdtem keresgélni, már nem csak kutyás sétákon, hanem hajnalban felkelve a környékünkön. Néha sikerült is, még félig sötétségben, nulla fényviszonyok közt, jó messziről lefotózni. Kezdtem rájönni, hogy nem annyira könnyű ez, így még jobban kezdett vonzani.
Sokáig még kutyasétáltatással kötöttem össze, csak már elmentem hajnalban a kutyákkal az erdőbe, de vaddal sosem láttam.
Párhuzamosan a nagyvadakkal való találkozásra várva időnként megnéztem Máté Bence oldalát, és a madárfotózási lehetőséget. Mindig a majd egyszer de jó lenne- gondolattal be is zártam.
Végül 2017-ben úgy döntöttem, elmegyek egyedül is. Azért viszonylag beszari vagyok.... de arra gondoltam, talán nem esznek meg a vaddisznók, ami az egyik fő mumusom.
És ekkor találtam meg a tökéletes fotóstársat, Attilát, aki eljött velem madarakat fotózni.
Először voltam ilyen madárlesen, jókat nevettünk magunkon. A fotósuliban tanult dolgokat, hogyan kell világítani a stúdióban stbstb, na azt nem kellett alkalmazni, viszont marha sokat röhögtünk egymáson, és a "nagyon jól " sikerült képeinken. Attila is akkor vette a gépet, én pedig akkor cseréltem Nikonról Canonra. Bénáztunk na, nem is keveset.
Szalakótákat kezdtünk el reggel fotózgatni, de ez úgy nézett ki, hogy 20 percig az exponáló gombon volt az ujjam, ekkor született az "odakozmál az ujjam", amit azóta is sokat használunk fotózáskor. :) ha elengedtem, azonnal jött egy madár. Zsibbadt a kezem, kínlódtam, mire fókuszálni próbáltam, üres volt legtöbbször a kép. :)
a Nikonhoz képest a Canon sokkal újabb gép volt, leírással az ölünkben próbálgattuk a gépet beállítani, a fókusszal szarakodtunk sokat, szóval lemaradtunk rendre a madárról, mert jött és ment. Sikeresen lemerítettük az egy szem aksinkat. Sok-sok színes paca volt már a képeinken, de kezdtük kapizsgálni, hogy a madarakat picit nehezebb fotózni, mint egy szarvast.
Jöttek a mezőn nyulak, őzek, a gömbfejes állvánnyal ráálltam az odúra, így a kapkodásból folyamatosan gép lezuhanás lett, amikor a gömbfejet kitekertem, végülis egyik állatot sem sikerült fotózom. Bénázás a köbön, amit műveltem.
Amit Attilának sikerült, nekem nem , akkor gálánsan felajánlotta, hogy ad el belőle nekem. :)

De nagy élmény volt, színes madarakat látni, azért pár képet sikerült lőni, de az erdei itatón lepődtünk csak meg igazán, hogy szinte még fel sem fogtuk, hogy jött egy kismadár, már el is ment. Itt lett csak igazán sok szar képünk :)
Attila elővette a kispárnát, és aludt egyet. Én kiléptem a rejtekből, és hallottam, hogy valami nagyobb állat jön, mert recsegtek a gallyak rendesen. Izgalmamban persze olyan hangos lettem, hogy Attila félálomban közölte, hogy bármi is volt az, már el is ment :) de mégsem.
Természetesen mi más lett volna, mint 7 db csíkos malacka. Ugye az első kérdésem az volt, hogy számíthatunk-e vaddisznóra. Nem, mert itt nem élnek. :)
De ha én valahova megyek, disznó ott biztosan terem valahonnan. Azóta se látott itt senki disznót, mint megtudtam.
Gondoltam, ahol 7 malac van, ott koca is lesz. Végül az nem volt, mindenesetre én rettegtem a közelben álló autóig elmenni utána. Mondjuk Attila simán röhög rajtam ilyenkor, így az, hogy ő nem fél, adott mindig némi bátorságot. Na sokat azért nem. :)

Viszont érdekes volt látni a madarakat, különösen az egerészölyveket, ahogyan fürödtek. Igaz, fogalmunk sem volt róla, milyen madár, de nagy és ragadozó, úgyhogy örültünk, mint majom a farkának, amikor jött fürödni. Ráadásul kettő is. Pláne, mert sokkal lassabb madár, így végre sikerült éles és értékelhető képet is csinálnunk.

Innen elmentünk búbos bankát fényképezni. 38 fok volt odakint, a lesben jóval több, ömlött rólunk a víz, időnként majd megfulladtunk. De élmény az itt is volt bőven, pláne amikor pisilni mentem, és majdnem rám taposott egy őz a nagy kukoricásban. Visítva futottam kifelé. Letolt gatyával persze.
Attila csak egyet kérdezett, mikor visszaértem: őzeket akarsz fotózni, amikor meg ott van, elrohansz?
mondjuk ez igaz. El is gondolkodtam, hogy is fog ez menni így :)

Éjjel fél 2kor keltem, lementünk, hazajöttünk, hosszú, de nagyon jó nap volt.
És végérvényesen beleszerettem ebbe a környékbe, na és a madarakba. Egyet tudtam, hogy ide vissza akarok jönni.